Vegyük például a barátságot. Nem mész oda az utcán egy idegenhez, hogy de kurvajó barátok vagytok, mert mindketten szemüveget viseltek. A barátait előbb megismeri az ember, és a megértésből, a megismerési folyamat után alakul ki a barátságnak nevezett érzelem. Lehet, hogy az illető már elsőre szimpatikus volt, de az is lehet, hogy rühellted, mint az ázott kutyaszart. Nem lesz mindenki a barátod, akit megismertél, de senkit se tarthatsz barátodnak ismeretlenül.

Tételezzük fel, hogy van Isten. Csak a példa kedvéért. Miért szereti az, aki nem ismeri igazán? Csak azért, mert mindenható? Egy mindenható cimbora tényleg nem rossz vásár... De mennyire hiteles ez a szeretet? Mennyire tisztességes? Semennyire. Ez a fajta "szeretet" csak megvetésre méltó.

De hogyan ismerhetsz meg valakit? Hogyan értheted meg? Mások leírásaiból biztosan nem. Ha felhív egy barátod, hogy van neki egy nagyon jó cimborája, akit te is kedvelnél, akkor az az illető ettől még ismeretlen marad. Még akkor is, ha azt állítja, ismer téged és piszkosul egy húron pendülnétek. Ha egy barátod azzal hív fel, hogy Isten szeret téged, és ezért neked illenék viszontszeretned Őt, akkor mit mondasz neki? Biztos nem azt, hogy ja, persze, hát hogyne, elmondhatatlanul szereted, bár fogalmad sincs róla ki az az Isten, és mit akar úgy egyáltalán, de te mégis odáig meg vissza vagy érte.

Ha Isten tényleg mindenható, és mindenáron oszlopos cimborájává szeretne tenni, akkor az a minimum, hogy hagy neked nyomokat, amiken keresztül rátalálhatsz. Mondjuk elültet benned egy hiányérzetet, amit semmi sem képes kioltani. Vagy tudom is én, mit művelnék a helyében. Igen ám, de vajon logikus dolog-e egy spirituális hiányérzet meglétéből azt a következtetést levonni, Isten rakta oda nyomnak? Nem, ezt úgy hívják wishful thinking. Kurvára nem bizonyít és nem cáfol semmit. Lehet, hogy tényleg Isten volt a nyomtelepítő, de ennyi erővel a klotyómanók tevékenységét se zárhatjuk ki. Szóval részemről passz.

Amit viszont nem tudok és nem akarok elpasszolni, az a nyomok léte. Ugyanis azokról tudomásom van. És itt jön a képbe a már feszegetett kérdés: miért félnek be ezektől az emberek? Honnan, mire föl ez a fene nagy rettegés? Tényleg nem látnak, vagy csak nem akarnak, nem mernek látni? Aki meg lát, az miért elégszik meg mások válaszaival? Mert régiek, azért? Mert jópofa jelmezekben parádézó emberek mondják? Mert jól hangzanak? Ugyan mitől lenne rád vagy rám nézve igaz Jóskapista Tivadar látomása a Napfaló Kockás Krokodilról?

Attól tartok, a konyhai robotgépek előbb fognak öntudatra eszmélni, urambocsá megvilágosodni (akármit is jelentsen ez), mint egyes fajtársaink. A mosogatógépünk példának okáért már most intelligensebb és nagyobb empátiával rendelkezik a magyar átlagnál. Hogy miért zavar ez engem? Igazán nem tudom...

A bejegyzés trackback címe: